What is love?

Szerintem ez tipikusan az a kérdés, amire baromira nehéz egy értelmes választ összekaparni. Gyakorlatilag nem is lehet, maximum csak egy kis szeletét tudja az ember "megfogni" a dolognak. Mindenkinek mást jelent, valamelyik nap elgondolkoztam rajta, hogy vajon nekem mit, hogy élem meg én a dolgot?
Tele vagyok előítélettel, rohadtul kritikus vagyok másokkal szemben (önkritikám meg alig - legalábbis én így érzem). Aztán van egy kis listám arról, hogy mi az amilyen ne legyen "A FÉRFI" (másokkal ellentétben én a negatívumokat sorolom - tipikus):
- Ne legyen vegán
- Ne legyen mélyen vallásos és ne is akarjon megtéríteni
- Ezzel együtt ne tartozzon semmilyen szektába
- Ne hangoztassa fennhangon mennyire utálja a buzikat/cigányokat/zsidókat (ergo nekem majd' mindegy, csak maradjon róla viszonylagos csendben)
- Ne legyen macskája és ne is akarjon
- Ne hordjon flip-flopot (mondjuk ez csak akkor zavar, ha csúnya lábujjai vannak)
- Ne hordjon V-nyakút
- Ne legyen túl szűklátókörű
- Ne politizáljon folyton
- Ne legyen fülbevalója
- Ne legyen nonfiguratív tetkója
- Ne legyen gyerekes és/vagy csúnya kézírása
- Ne legyen túl pocsék a helyesírása

Tehát mivel én ilyen baromi negatív vagyok, ezért szerintem nálam a szerelem az, amikor teljesen képes vagyok elfelejteni az előítéleteimet és a negatív lista kevésbé negatív elemeit. Ergo a flip-floppal és a macskákkal még valahogy megbarátkozom. Talán a vegánsággal is. Jézussal nem tudom mennyire tudnék kibékülni viszont. Vagy a V-nyakkal.
Na és persze van még egy-két "hozzávaló", de azt már túl romantikus és nyálas lenne kimondani, én meg nem vagyok az. Nem ám.

Mindenesetre szerintem rengetegen piedesztálra emelik ezt az érzést, nagy elvárásokat támasztanak mind a dolog, mind maguk iránt. Pedig sokszor észre sem veszed és már benne is vagy. Mindenki máshogy éli meg. Egyes emberek túlságosan elragadtatják magukat, mikor erről beszélnek, úgyhogy szerintem hajlamosak "megijeszteni" másokat. Azok a mások aztán meg félnek, hogy mi lesz, ha ők nem így érzik? Mi lesz, ha ők majd nem akarnak minden második embernek arról beszélni, hogy dehiányzik, deszeretem? Bár én csak találgatok. Én tipikusan a könnyen szerelembe eső típus vagyok (persze nem minden jöttment férfibe zúgok bele, sőt, vannak barátaim akiket megkímélek magamtól, haha), ilyenkor legszívesebben világgá kiáltanám a dolgot. És ilyenkor tudom magam nagyon nem szeretni, amiért nem tudom befogni a szám. :D Hú, de utálhat akkor a környezetem. Előre is, utólag is, a későbbiekre és a múltra nézve: bocsánat. :P

Na jó, akkor a címadó dal, Jim Carrey-vel fűszerezve, én mára befejeztem a Coelho-i gondolkodást, nem akarom én elvenni Oravecz Nóra kenyerét sem (bár nem is tudnám, hol vagyok én olyan tehetséges?), szóval: