Life is a bitch

Ez a tumblr egy aranybányája az ilyen bölcs képeknek

Miért van az, hogy elbaszni az életet sokkal könnyebb, mint jól összehozni a dolgokat? Tudom, enélkül hol maradna az izgalom...
Miért van az, hogy ahelyett, hogy a szomorúságomat, frusztráltságomat és egyéb hasonló érzéseimet pozitív dologba (sport, tanulás, stb.) ölném, én inkább dagonyázok benne? Sőt még egy-két rossz szokással rá is teszek egy lapáttal az elbaszott helyzetemre.
Mi értelme szerelmesnek lenni, küzdeni valakiért, szarul érezni magad miatta, ha úgyis véges az együtt töltött idő? Úgyis meghalunk egyszer. Tudom, ennyi erővel ki is nyírhatnám magam akár már most is nem fogom amúgy, de élni szeretnék. Miért? Ja, hogy szerelmes lehessek, és azzal lehessek, akit szeretek.
Boldogság? Na ez egy olyan dolog, ami elég régóta nem környékezett meg. Vannak dolgok, amik elfelejtetik velem a szomorúságomat időszakosan, de én konstans örülni szeretnék. Mindennek. Hogy zöld a fű, hogy kék az ég, hogy csiripelnek a madarak, hogy nem esik a hó, hogy szól a zene, hogy meleg a tea. Na jó, mindennek nem lehet örülni. De legalább úgy félig szeretnék örülni.
Amúgy tudom, hogy nyilván magamnak kellene tenni a dolgokért, kurvanehéz vagy nem is az, csak változtatni. Az a baj, hogy sosem voltam a józan ész embere. Azaz tisztában vagyok vele, hogy mi lenne a helyes, ésszerű döntés, hogyan kéne cselekednem, csak ezek általában mindig pont a szöges ellentétei annak, ahogy érzek. Sajnos szeretek a szívemre hallgatni, még ha ez azzal is jár, hogy saját magam szenvedek és saját magam alázom meg.
Néha szeretnék én is egy érzelmi robot lenni. Annyival könnyebb lehet, csak menni előre, nem érezni. Ehhez képest a lehető legszarabb, ambivalens érzések vannak bennem. Egyrészt rohadtul haragszom, valahol mélyen belül, csak már belefáradtam a folytonos hazugságokba, úgyhogy lassan már nem kavar fel. Persze szarul esik, hogy tudom, hogy hazudnak nekem, de már csak nevetni tudok rajta. Kínomban persze. Másrészt meg miért van az, hogy pont azt kedvelem/szeretem már rég nem tudom melyik, aki ezt teszi velem? Túl türelmes vagyok. Meg egy balfék. Mondjuk azzal, hogy saját magam hibáztatom a dologért, őt felmentem a hülyeségei alól. Az lenne a leghelyesebb, ha azt mondanám, hogy én barom vagyok, ő meg segg.
Néha elgondolkodom rajta, hogy csak depressziós vagyok vagy rossz a kedvem? A depresszióteszt szerint az vagyok, ugyanakkor nem mondanám, hogy szexuális és egyéb étvágyam ne lenne, más egyébről nem is beszélve. Meghalni sem akarok. Orvoshoz sem akarok menni, de panaszkodni meg nagyon szeretek, mindenféle felületen, ami csak engedi hihihi, senki nem menekül, de a tanácsokat meg nem fogadom meg. Ugyanakkor nekem túl komolynak hangzik ez. Szóval szeretnék magamra inkább úgy gondolni, mint "érzelmileg szerencsétlen".

Amúgy meg mi a szart keres egy poloska a szobámban január közepén?

Egyébként meg Vikivel rájöttünk, hogy iszonyat nagy bullyk vagyunk. És az a baj, hogy nagyon szeretjük. :( Ugyanakkor a kedves bullyk vagyunk, nem az akik a kövéreket csúfolják. Inkább úgy bullyskodunk, hogy a másik észre sem veszi. Az meg nem olyan gáz azért. Ennyi örömünk had legyen már.

Tudom, hogy ez a bejegyzés egy nagy katyvasz lett, de végre megpróbáltam már leírni azt, amit érzek. Olyan rossz, hogy kinézek az ablakon, bambulok, mindig eszembe jut valami értelmesnek hitt gondolat, mire idekerülök addigra meg már elfelejtem.