Arra emlékszem, hogy szűk utcákban menekültem valakivel (egy lánnyal, azt nem tudom pontosan ki is volt az illető), próbáltunk elbújni egy-két fegyverrel ránk vadászó ember elől. Meglőttek, de nem éreztem semmit.
Aztán azt álmodtam, hogy 11 pontos lett a fizkém zh-m, azaz 50%, tiszta öröm voltam és boldogság. Elmeséltem Gergőnek és megdicsért. :D Úgy látszik fontos nekem ez a fizkém. Meg a pozitív visszajelzés. Lassan kezdek ráébredni, hogy már nem is magamért csinálok egyes dolgokat, hanem azért, hogy mások büszkék legyenek rám és megdicsérjenek (mert az jól esik). Tudom, hogy nem így kéne, de na.. Sok mindenben hülye természetem van, ebben a vonatkozásban meg végképp.
Tegnap végre sikerült elolvasnom a Gyógyír északi szélre folytatását A hetedik hullámot. Összességében aranyos két könyvecske volt ez. Nem a tipikus értelemben vett limonádé romantikus könyv, annál azért sokkal jobb volt és kidolgozottabb. Az első rész jobban tetszett, több izgalmat tartogatott, meg persze olyan lett a vége, hogy azonnal elő kellett vennem a folytatását is. Az pedig egy tipikus "sorozatzáró" rész: úgyis tudja az ember, hogy mi a vége. Viszont amiért mégis nagyon tetszettek, az az, hogy úgy érzem jókor találtak meg. Hiába romantikus könyvek, mégis el tudtam gondolkodni egy-két dolgon. Természetesen levontam a konklúziót is, a következő lépés: alkalmazni a saját életemben. Ja, hogy én olyat nem tudok? Na igen.
Egyébként a címük is találó. Először nem érti az ember miért, aztán hirtelen a történet fő motívumává válik. Arról már ne is beszéljünk, hogy végre egy romantikus könyv, aminek nem Danielle Steel-es címe van, vagy valami rendkívül idióta "jaj de nagyon erotikus". Persze az amerikai kiadás nagyon odatett magáért, a cím: Love virtually. Azta. Gondolom a hamburgeragyúak nem is értenék meg máshogy, így meg majd fogyni fog a boltokból (de csúnya dög vagyok, hogy egy ilyen gonosz sztereotípiát írtam le).
Nincs is szebb az eredeti nyelvnél. Mármint alapból a német nem egy gyönyörű nyelv, de a legjobb egy művet úgy olvasni.
"Schreiben Sie mir, Emmi. Schreiben ist wie küssen nur ohne Lippen. Schreiben ist küssen mit dem Kopf."
Ennyit még én is értek. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése